Korábban is észrevettem már, de ez kicsit tré, hogy nem lehet videót beépíteni csak link formájában. Csomó mindent megmutatnék, de klikkelgetve várakozva elveszik minden, szóval lehet, hogy költözöm innen, oda, ahol engedi.
Sokan kerülnek hasonló csapdába. Van akik agyalnak rajta (mint én is), vannak akik tesznek ellene, vagy éppen érte. Na ebből nem igen derült ki még, hogy mire is gondolok valójában. “Még mindig” az Út a vadonba című film utóhatásait élem meg gondolati és érzelmi síkon.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy mennyire vonz az (tőlem) idegen természet vadsága és szépségei. Mennyire jó lenne egy – a civilizáció – nyüzsgő forgatagától messze lakni és élni. Viszont, ha ezt a gondolatot tovább görgetem – sajnos – tisztában vagyok vele, hogy olyan sokáig éltem a “civilizáció” nyújtotta védőburka alatt, hogy az igényeim némely vívmányát az életem elengedhetetlen részévé tette. Mindent el lehet és olykor el kell engedni, csak éppenséggel nem tudom, hogy képes lennék-e rá. (saját meglátásom szerint nem :S)
Annyi dolog van földön és égen, amelyet meg szeretnék ismerni és tudom, hogy, ha hosszú életem is lenne, akkor sem lenne rá esélyem, hogy lássam, megtapasztaljam, megismerjem mindazt, ami érdekelne. Persze hendikep hátrányból indulok, hiszen maga a felismerés is csak most érett meg bennem annyira, hogy az (frusztráljon) zavarba ejtsen és egyáltalán gondolkozásra késztessen.
Azt hiszem akik ismernek, azok is azt állítják rólam, hogy racionális gondolkodású vagyok. Talán épp ez az bennem, ami kordában tartja a bennem élő “álmodót” és nem hagyja, hogy minden előzetes megfontolás nélkül “fejest merjek ugrani az ismeretlenbe”. Pedig…a “késztetés” meg van rá. A hozzátartozó félelmek is.
Lehet, hogy az embereket nem is a racionális gondolkodás, hanem az erre ráfogott, kivetített félelem vízióik gátolják meg “álmaik” beteljesedésében?
Nem tudom a választ. Hajlok ugyan afelé, hogy rengeteg időt és lehetőséget vesztegetek el az életben, hogy megpróbálok “előrelátó” lenni, és kerülni a túlzott (vagy épp bármennyi) kockázatot rejtő dolgokat, döntéseket. Az embert, a gondolkodás különbözteti meg az állatoktól. Annyi ideig ezt az ideát hallottam mindenfelől, hogy a “sulykolás hatására” el is hittem és képtelen is vagyok csak az ösztöneimre hallgatva dönteni és cselekedni. A gondolatok ugyan ki-ki csaponganak, de meg is maradnak gondolati szinten. Megrekednek. Vagy csak én magam zárom be a kapukat előttük? Talán.
Jó lenne néha fogni egy hátizsákot és neki indulni a világnak, “lesz ami lesz” alapon. Eljutni mindenhová, ahová csak lehet. Lehet? Miért is ne?
Igen lehet. És millió élménnyel, kalanddal és emlékkel gazdagabban távozni majd az út végén. Lehetne nem csak mondani és gondolni, hogy teljes életet éltem és megtettem mindent, amit csak megtehettem a kiszabott idő alatt.
Nem, nem lehet. Nem azért, mert nem tehettem meg, hanem mert nem volna hozzá elég merszem. Elég merszem, hogy ne törődjek vele, hogy holnap lesz-e fedél a fejem felett, lesz-e majd mit ennem, vagy egyáltalán eljutok-e oda, ahová szerettem volna jutni? Akkor majd a végén mindazokat bánhatom majd, hogy nem tettem meg, ahelyett, hogy azt bánhatnám meg, amit tettem.
Hát igen. Dilemma. Túlzottan ragaszkodom a civilizáció “vívmányaihoz”, félek az ismeretlentől és megmaradok annál a rossznál, ami legalább biztos és bár kiszámítható, hogy nagyon nincs belőle kiút, de minimálisan tervezhető belőle jövő, csak éppen elég rövidtávra. Mondhatni napról-napra. A másik döntés esetén ez a bizonyosság mindig csak arra a napra szólna és akár minden új napon újra megváltozna az ami az előző nap még biztosnak tűnt.
Ez van. Menekülnék valamilyen változásba (szabadságba), de saját magam vagyok a változás legfőbb akadálya. Igazi 22-es csapdája.
A szombatról vasárnapra virradó mozizásnak meg lett a böjtje. Kegyetlen hulladék voltam vasárnap egész nap a melóban. aztán hétfőn jött a “még egy lapáttal rá”. Nem akartam úgy járni, mint szombaton, ezért kitartottam, amíg csak bírtam. Hazamentem és nekiláttam takarítgatni. Szépen komótosan, hogy hadd menjen csak az idő. A végén már zsibbadt minden porcikám. (nem porcicám, mert azok eltűntek 
) De akárhogy is nyújtottam a dolgot délután 4 órára már szédelegtem az álmosságtól, egyre többször tűnt el a kép. Végül úgy döntöttem, hogy időszerű eltenni magam, mert reggel irány vissza a melóba. Ébresztő beállít 1/4 6-ra és irány álomország. Szerény számítások szerint lett volna 15 és egy negyedórám, és ezalatt simán ki kell tudnom pihenni magam.
Na ez az elmélet és a gyakorlat közötti óriási különbség. Ugyanis történt, hogy egyszer csak kipattantak a szemeim. Az, hogy sötét volt még semmilyen gyanúra nem adott okot, mert mostanság hajnali negyed hatkor is megszokott még ez a fényerő. Ezért nekiálltam matatni a telefonom után, hátha esetleg az ébresztőre ébredtem, csak valahogy az emléke kimaradt. Nem, nem volt még ébresztés. Pontban éjfél volt. 00:00. 8óra alvás, szinte percre pontosan. Vicces. Mivel annyira ki volt száradva a szám, hogy majdnem vattát köptem, kimentem kiegyenlíteni a vízháztartásom. Túlfolyást is közbe iktatva, ha már úgyis arra járok
“Maradt még 5 órám.” – gondoltam – és ezzel vissza is feküdtem. Ám ahelyett, hogy visszazuhantam volna, gyönyörködhettem a lecsukott szemhéjam hajnali kaleidoszkóp vetítésében. Cifra is volt meg szépen váltakozó színvilágú, csak éppen álomba nem sikerült küldenie. Kb 20-30 percig dilemmáztam, hogy most vajon akkor mit is csináljak. Végül felkeltem. De a sötétben ücsörgés gyakorlásának tudománya sem egy világrengető sztori, szóval hamar bele is untam. Óra nézés: 00:45. Wazze. Akkor kössük össze a kellemeset a hasznossal, ha már így alakult. Bár a kérdés ugyanaz maradt majdnem. Mi lenne most az, ami kellemes lenne, és mi az ami még hasznos is?
Mivel a mai keddi menet után vár még rám egy csütörtöki is, végül nekiláttam némi elemózsia legyártásához, hogy ne szerdán dögfáradtan kelljen nekilátni. Persze csak vacsiról van szó, mert az ebédet már második hete házhoz szállíttatom. Így csak lazán a tepsibe halmoztam némi krumplit, gombát és hagymát, – kellőképpen felaprítva és fűszerezve – és a sütőbe raktam le alufóliázva, hogy össze is érjenek az ízek. 01:15 mert ugye a sütőt nem kell noszogatni, az már magától csinálja a dolgát. Megpróbáltam felnézni a FB-ra, hátha Pubi rajtakapom, de szerencséje volt, mert a netem valamiért úgy döntött bezárja előttem a világ kapuit, és ettől hajnali fél hatig nem is volt hajlandó tárgyalni velem.. (A dögje :S )
Még szerencse, hogy kb 1-2000 ebook vár leválogatásra a gépemen. Neki is láttam bőszen. Kb. félóránként megforgattam a tepsiben a cuccost, de két kör után eme teendőim is elfogytak. Fél hatig válogattam, aztán egy netpróba sikeresnek mutatkozott, de a FB-ba már nem akartam elmerülni, így rövid email csekkolás volt, aztán zuhi és go work szerda reggel hétig.
Most tizenegy óra van és tuti biztos vagyok benne, hogy az állatkertben amnesztiát hirdettek és az összes “nagy állat” felénk vette az irányt. kivételesen ez nem az antiszoc hajlamom következménye, bár most megint leamortizáltnak kezdem érezni magam, aminek velejárója az alacsonyabb ingerküszöb és ezért hamarabb is fogy el a cérna a szokásosnál. Valószínű az időjárás is adja, hogy értetlenek (vagy csak annak játsszák meg magukat) az emberek, de komolyan mondom, nálunk cáfolni lehetne a tényt, hogy az ember az agyának, csak 10%-át használja. Ez túlzás, ma a jobbak is max 5%-ig jutnak el, a rosszabbakat meg tessék mindenkinek, maga-maga elképzelni.
Summa-summárum: várom már a pénteket, mint “zsidó gyerek a Messiást”. Amikor végre egy olyan szabadnap következik, amelynek a másnapján tétlenségre tudom magam kárhoztatni és totális, de magam által választott, és nem kényszer passzivitásba elmerülni. Azt érzem, hogy kezd ez az év kicsit sok lenni nekem, pedig a java még hátra van, a főnökeim által kitalált szabadság kiadási rendnek köszönhetően. ( Kiírjuk, de ki nem lehet venni. Pontosabban lehet, de akkor nem fizetik ki. Ugye milyen érdekes értelmezése a munkatörvénykönyvnek? Persze, hogy őket is idézzem: “Semmi nem kötelező, akinek nem felel meg az szabadon változtathat rajta.” Aham, de jó is volna, ha ez ilyen egyszerű és könnyű lenne.)
Pozitívum, hogy mindjárt dél, és akkor már csak 19 óra lesz hátra a végéig.
Az előző posztban említettem, hogy sikerült jó pár filmet megnéznem 1 nap leforgása alatt, egy alvásnyi megszakítással. A filmek címeire kattintva előbújik a trailer. 
Délelőtt egy olyan filmmel kezdtem, amit régóta megakartam nézni. Alig pár hete valamelyik kereskedelmi tv is a műsorára tűzte, az ajánlót is láttam és kedvet is kaptam hozzá, de valami miatt mégis kimaradt. Gondoltam pótlom. Megtörtént. Egy vígjátékról volt szó.
A romantikus komédiák végén a szerelmesek csókban forrnak össze és kéz a kézben, boldogan néznek a szép, közös jövő elé. Ám erről a jövőről vajmi kevés információnk van. Nézzük azonban Brooke és Gary esetét. Annak rendje módja szerint ismerkedtek meg egymással, majd jött a mindent elsöprő, nagy szerelem, végül az összeköltözés. Ám a régi mondáshoz hasonlóan, lakva ismerik meg egymást az emberek és ez bizony rózsásnak aligha mondható helyzetet eredményez. Valóságos háború veszi kezdetét a szembenálló felek között, melyből lassan az összes ismerős, barát, sőt idegen kiveszi a részét.
Mostanában Jennifer Aniston tök normális filmekben játszott elég jól, Vince Vaughn meg alapból egy komikus figura. Ez a film viszont hihetetlenül gyenge. Nagyjából az ajánlóban benne van minden, amit még poénosnak lehet nevezni, minden más erőltetett, túlerőltetett volt. Valószínű nem csak a színészi játék és a rendezés volt gyenge, hanem már alapból maga a forgatókönyv is. Valahogy úgy tűnt, mintha hezitáltak volna rajta, hogy most ez vígjáték, vagy filmdráma legyen a végén. Egyik sem lett. Ezért nem is értem a port.hu 7.3/10 osztályzatát, sőt még az IMDB 5.9/10 osztályzata is eltúlzottnak tűnik. Tipikusan az a fajta film, amit nem ajánlok senkinek, sőt akár le is beszélném róla azt, aki tervezi megnézni. 3/10, de csak arra való tekintettel, hogy tiszteljük a munkát, amit belefektettek az alkotók és a szereplők.
Alvás, főzés és egy szintén kudarcba fulladt futball élményt követően újabb film következett.
A fiatal Anna (Amy Adams) kétségbeesve várja, hogy barátja, a számára minden szempontból tökéletes férfi végre feleségül vegye. A probléma csak az, hogy a sors egészen mást tartogat számára. Miután a pár negyedik évfordulója is leánykérés nélkül zajlik, Anna elhatározza, hogy saját kezébe veszi az ügyet. Szerencsére ráakad egy ír hagyományra, mely szerint szökőnapon, február 29-én a nők is megkérhetik kedvesük kezét. Anna-nak nem is kell több, elhatározza, Dublinba megy választottja után, hogy térden állva kérje férjül. A tökéletesen eltervezett fiúkérés azonban nem megy olyan könnyen. A csöppet sem zökkenőmentes utazás és a borzalmas időjárás keresztbetesz Anna-nak, így Írország másik felén ragad, messze párjától. A váratlan helyzetben kénytelen egy igen jóképű ám annál cinikusabb férfi, Declan (Matthew Goode) segítségét kérni, hogy vágjon át vele az országon és keressék meg együtt barátját. A kalandos utazás alatt az alkalmi páros azonban rádöbben, hogy a szerelem felé vezető út nem mindig egyenes.
Egy ehhez hasonló filmet ugyan már láttam valamikor az elmúlt év folyamán, de ezen a vígjátékon nagyon jókat sikerült mosolyognom. Sok helyen életszagú volt és sok helyen meg cseppet sem, de összességében nálam sikeres volt. Azt a funkcióját, amire a filmet az ajánló alapján tartottam, azt tökéletesen hozta. Aki szereti a romantikus filmeket, vagy éppen valami kis laza kevésbé összetett gondolatokat feszegető filmre, szórakozni vágynak azoknak tökéletes választás. 8/10 mert jókat somolyogtam és megértettem és elfogadhatónak tartottam a végső mondanivalót, konklúziót is.
Négy jó barát, egy esküvő. Az ötödiké. A boldog legényélet temetése. Ezt nézi sóhajtozva a négy mindjárt harmincas. Egy, ki naponta más nővel, egy, kit nője most hagyott el, egy, kinél már ott a gyermek, egy, kinek a nője terhes. Ez utóbbi Michael, aki nyugtalanul szemléli barátai zaklatott magánéletét, miközben az ő hajója révbe érni látszik. Bűbájos kedvese, Jenna odáig van érte, tervezgetik a közös jövőt, sőt, már a házat is, ahol élhetnek. Boldogan, amíg meg nem…csalja Michael Jennát egy csinos egyetemista lánnyal, akivel az esküvőn ismerkedett meg.
Felnövünk és velünk együtt nő a felelősség, és a félelem a saját gondolataink alapján kreált elvárásoknak való megfeleléstől. Vígjátéknak aposztrofált film, bár a mondanivaló sokszor drámai elemeket, mondanivalót tár elénk. Helyzetkomikumok azok amik humort csempésznek a véres komolysággal megélt valóságba. Sokszemszög. Legyen az bár 30-as szingli pasi, vagy annak tűnő, de férjvadász szingli nő, 19 éves egyetemista, friss házas, alig pár éves házas, vagy épp 30 éve házas pár. Gondok, nehézségek, botlások, félelmek, megfelelni vágyás, szembesülés, kilátástalanság, kiút keresés. Mindegy melyik párosítást választjuk, valahol minden jelenetében a filmnek ott szerepel az igazság keresés és az adott szemszögből történő rávilágítás. Alapból az ötlet nagyon ott van. A színészi játék is nagyjából, de…de valami mégis hiányzik. Talán a határvonal, ami a drámát megkülönbözteti a vígjátéktól. Kicsit az az érzés maradt meg bennem, hogy nem azt kaptam amire vártam. Ami lehet jó is, de most azért nem éreztem biztosan, hogy az lett. 6/10
London nem a jól ismert világváros, hanem egy nő. Méghozzá csinos, ellenállhatatlan nő. Nem csoda hát, hogy Syd kész roncs, miután véget ér kettejük szenvedélyes, ugyanakkor viharos kapcsolata. A szakítás után Syd a kábítószerhez és az alkoholhoz menekült, így próbált felejteni – kevés sikerrel. Amikor megtudja, hogy barátai búcsúbulit szerveznek Londonnak, annyira feldühödik ezen, hogy dílere kíséretében beront a partira. Abban reménykedik, hogy megakadályozhatja volt szerelme költözését – kerül, amibe kerül.
Na ezt a filmet kicsit nehezen emésztettem. Eleve picit vontatott és talán kicsit sok mellékszálra – feleslegesen sok a történethez nem szorosan kapcsolódó dialógusra – szakított a történet. A színészi játék viszont fergeteges néhány helyen és a szereplők is hitelesek nagyrészt. (Azért Jason Statham, aki a figuráját szenzációsan alakítja ugyan, valahogy nekem az eddigi filmjei alapján általam ráhúzott skatulyája alapján mégis kicsit kilóg a sorból. A szerep? Egy fullon perverz, de ugyanakkor impotens bankár, aki elsődlegesen most drogdílerként van képben, de nem tudom eldönteni milyen figura is.) Lehet meg kell nézni még egyszer a filmet. Nem tudom, hogy az ütős “szókimondó” szöveg miatt, vagy a sok mellékzönge miatt, de nem igazán tudom értékelni egyenlőre.
Mielőtt a cím félrevezető lenne, semmiféle szélsőséges csoportról nincs szó a filmben, hacsak nem vesszük annak a múlt század 20-as éveinek profiligának “csúfolt” amerikai focistáit (tojáslabda ).
Amikor a veterán focista Dodge Connolly (George Clooney) felveszi csapatába a háborús hős Carter ‘Golyó’ Rutherfordot annak reményében, hogy visszaszerezi a csapat szerencséjét, sokkal többet kap, mint amire számított. Carter érkezésével ugyanis színre lép Lexie Littleton (Renée Zellweger), az elegáns és pimasz újságírónő is, aki szerkesztőjétől azt a feladatot kapta, hogy fedje fel az igazságot Carter érdemtelenül megszerzett hősi-státuszáról. Mindkét focistát teljesen elbűvöli Lexie szépsége, de csak egyikük nyerheti el kegyeit.
Vígjáték. Tetszett. A történet, a színészi játék a korrajz egyaránt. Igazi iparosmunka. Mindenki hozta az elvárhatót, se több, se kevesebb. Igazi szórakoztató “limonádé” és egyszerűen hihető. Akár meg is történhetett volna. Zellweger “néni” kellemes Bridget Jones formáját hozza, sok púderral és vörös ajakrúzzsal (jól áll neki mindkét szerep), George Clooney pedig a középkorú sármőrt, aki macsósággal próbálja felvenni a versenyt ifjú vetélytársával, de még időben ráeszmél(hála az égnek ), hogy neki más taktikát kell alkalmaznia, ha nem akar ripacsot csinálni magából ez előre eltervezettnél jobban is. Nézhető, javallott 7/10
Mike (Matthew Long) mindig is az élet kegyeltje volt. Ő volt a legjobb hátvéd szülővárosában, emiatt nyert ösztöndíjat egy rangos egyetemre. Első szemesztere után hazatér, hogy bemutassa új barátnőjét. Mike hihetetlen fogadtatásban részesül, akárha egy rocksztár érkezne a kisvárosba. Shelby (Mischa Barton) szintén türelmetlenül várja a találkozást – mint szépségkirálynő és Mike régi barátnője, korántsem tekinti lezártnak kettejük kapcsolatát. Bár Mike oldalán ott az új kedves, és a fiú semmivel sem kecsegteti, Shelby lélekben s gyakorlatban már a legvégsőkig eljut a közös jövő érdekében…
Ha jól emlékszem, akkor ez a film volt Morgan Freeman első rendezése. A műfaji besorolás horrornak sikeredett, amitől elég messze áll, talán a thriller közelebbi lett volna. Hát felettébb kettős érzéseim vannak. Az alapsztori nagyon jó, ám a film elég sokszor ütemét veszti, ellaposodik (mellesleg talán soha egyetlen percig nem is pörög fel a kellő iramra), kiszámíthatóvá válik (egy-egy jelenet kezdetén tudjuk jól előre, hogy hogyan is fog végződni, amitől uncsi lesz). A szereplők játéka sem 100%-os, nekem legalább is nem jött le. Talán kicsit erőltetetten, “izzadságszagú”. Néhány jelenet túlnyújtott, némelyek pedig – amik hangsúlyosabbak lehetnének – túl szűkre szabottak, érintőlegesek. Egyszer nézhető “B” kategória. Reméljük lesz még jobb is Morgan. 5.5/10
Az ugyan továbbra is kérdéses, hogy mindegyik film megérte-e vajon, hogy ne aludjak? De fordítva ott van az is, hogy aludni viszont nem tudtam, akkor meg mit csináltam volna? Maximum annyi, hogy lehetett volna más filmeket választani egyik másik helyett. Na, de kitudja előre, hogy orra fog bukni, ha el sem indul?
Ismét a hó végi nagy hajrában vagyunk, aminek nincs különleges oka. Egyszerűen csak hármunk közül az egyik kolléga minden hónap utolsó hetében elmegy egy hétre, amikor is ketten maradunk és laza 24/24-ben bevégezzük a hónap maradékát. Ez az etap most 24.-én pénteken kezdődött. 25.-én reggel leadtam a szolgálatot. Azt pedig tudni kell rólam, ha meló után napközben alszom, akkor kínkeserv, hogy aznap éjjel alvásra vegyem magam. 24/24-ben ez azt jelentené, hogy éjszakai fennlét után kezdeném meg a következő 24-et, ami ugye meglehetősen gyilkosan hangzik. Így elhatároztam, hogy mozizom otthon. A terv be is vált. Egészen kb. délig. Valahol ott tűnhetett el a kép. Mikor visszajött este fél hetet mutatott az óra. Még szerencse, hogy vacsira lecsót terveztem, ami kb. félóra alatt el is készült. Utána neten gyorsan körbenéztem, hogy milyen eredmények születtek a hétvégi bajnoki fordulókban Európa szerte. Belenéztem a 20.00.-kor kezdődött Levante-Real Madrid meccsbe, amit képes is voltam egy félidőn keresztül nézni, de annyira lapos volt, hogy képtelen voltam folytatni. (Reggel megnéztem 0-0 lett, szóval jól döntöttem, hogy abbahagytam) Szemernyit sem voltam álmos. (Nem csoda hiszen még este 9 sem volt, így az alvás akkor sem ment volna ilyen korán, ha napközben nem alszom, alvással meg aztán végképp esélytelen volt.) Ezért nekikezdtem egy újabb filmnek. Vége lett és továbbra sem voltam álmos, szóval jött a következő. Aztán megint…és megint…egészen fél hatig. Aztán lezuhanyoztam (ja a zuhanyt is megcsináltam tegnap délelőtt. Gégecsőcsere. Lassan egy év után épp ideje volt :S) és elindultam dolgozni. Fitten és üdén. Ez el is tartott kb az első fél óráig, amit idebenn töltöttem. Egész éjjel nem akaródzott elaludni, most meg olyan hullámokban tör rám az álmosság, hogy ha ez az indonéziai szigetvilágban az óceán hullámzása lenne, akkor tuti többszörös cunami-riadót fújnának. Azt hiszem nem csoda, ha már alig várom a holnap reggelt – amit mellesleg most úgy érzek, hogy sosem jön el – és végre hazamenjek és átaludjam a napot, akár másnap reggelig.
Szóval így többszörösen is ismételve, azt hiszem ez a tökéletes módszer arra, hogy hogyan nyírjuk ki, rég nem létező bioritmusunk.
Az úgy történt, hogy a múlt héten az egyik napot meló után sikerült teljesen átaludni és este 8 körül sikerült a félkóma állapotát, ha minimális szinten is, de elérnem. Rutinos mozdulattal nyitottam ki a hűtőt, azzal a szerény, de fontos szándékkal, hogy némi tápanyagot is vigyek be aznap legalább egyetlen alkalommal. Mivel előtte dolgoztam, – ami azon pillanatban éppen még nem villant be – nem volt semmilyen jellegű főtt étel a frigóban. Sőt…bevásárlás sem igazán történt aznap hazafelé menet. A fagyasztóban ugyan leledzett 2 pár csirkecomb, kb. a csontig átfagyott állapotban, de az előbb taglalt állapotomból kifolyólag arról letettem, hogy kiolvasszam és eledelt gyártsak belőle. Na meg persze a farkasok is meglehetősen üvöltöttek már a belsőmben a tápanyagbevitelért. Így esett, hogy agyalni kezdtem valami gyorsan elkészíthető kaján. Irány a spejz. Meg kell valljam meglehetősen szerény készletek vártak. Rövid töprengés után egy eddig még nem próbált ötlet “folyamatábrája” kezdett körvonalazódni a fejemben. Bekapcsolt hát a főzés mechanizmusáért felelős állomány és egy kisebb “atomvillanás” kíséretében “isteni szikra” gyúlt.
Fogtam egy közepes hagymát, azt négybe vágtam és mintha karikára vágnám felszeleteltem. Fogtam egy közepes sárga- és fehérrépát, amit a sajtreszelő nagyobb nyílású lyukain lereszeltem. Ugyanígy tettem egy közepes burgonyával is. Feltettem vizet forrni egy edényben, egy másikban az olajat felhevítettem és az összeset ráhajítottam irulni-pirulni. Adtam hozzá egy csipetnyinél alig több sót, fehér borsot, bazsalikomot, kevés petrezselymet és majoránnát, és egy mokkáskanálnyi curryt. bőszen kevergettem, majd amikor a répa és a krumpli minimális levet engedett és némi színe kezdett lenni az ételnek, hozzáadtam egy kisebb méretű konzerv sűrített paradicsomot és kb. 1dl vizet. Ekkor már zubogott a forrásban lévő víz, amibe kb. 20-25 dkg spagettitésztát kifőztem. Mire a tészta megfőtt, addigra a zöldséges feltét is elkészült. Nem akarom dícsérni magam, de nagyon rendben volt az ízvilág.
Összesen negyedórámba került és laktató, ízletes hamival gazdagodtam. Aki nem hiszi, járjon utána maga is. Ha esetleg valaki tudja mi a neve, az megoszthatja nyugodtan, bár nekem név nélkül is tök jó volt.
A kettővel ezelőtti Mozizom posztban már említettem a filmet (Út a vadonba), amit kb 20 perce fejeztem be. Azóta, csak ültem és néztem ki a fejemből, próbálva kicsit megállítani az agytekervényeim túlpörgését. Nehéz feladat, még most is kattog…
A filmről:
- filmdráma
- igaz történet alapján
- Sean Penn rendezése
- Emile Hirsch szenzációs színészi játéka
- igazi roadmovie (de tényleg szenzációs képivilággal)
- Eddie Vedder OST, ami díjnyertes is lett.
- Olyan szereplők még, mint Vince Vaugh, Catherine Keener, Marcia Gay Harden, William Hurt, Kristen Stewart, Hal Holbrook
- Filozófia, mondanivaló és gondolatok ezerrel.
- útmutatás<->képmutatás, lélektan<->lélektelenség és a naplóbejegyzések (!)
- találkozások (különböző emberekkel)
- KATARZIS
A történet:
A főiskola után, a kiváló tanuló és atléta Christopher McCandless maga után hagyja a kocsiját, a teljes $ 24,000 megtakarítását jótékonysági alapítványnak adja, és útnak indul, hogy az alaszkai vadonban éljen. Az úton, Christopher találkozik egy sor emberrel, akiknek ez a találkozás megváltoztatja az életét.
Zanzában ennyi spoilermentesen. Nálam ez egy újabb 10/10 film (az IMDB-n, közel százezer szavazat után 8,2.). Nem véletlen, hogy nem aludtam el rajta a hajnali időpont ellenére sem és lehet hogy már nem is fogok. Azt hiszem most ennyi. Trailer és OST alant.
http://hotfile.com/dl/36829384/14952da/Ut_A_Vadonba.z01.html
http://hotfile.com/dl/36832461/525e104/Ut_A_Vadonba.z02.html
http://hotfile.com/dl/36835691/3fe268a/Ut_A_Vadonba.z03.html
http://hotfile.com/dl/36835918/06f93f5/Ut_A_Vadonba.z04.html
http://hotfile.com/dl/36821060/451c506/Ut_A_Vadonba.zip.html
Nem vagyok egy nagy akciófilm néző típus. Pontosabban nem nézek meg minden akciófilmet és elsősorban nem azokat keresem, amikor filmet akarok nézni. Épp ezért bármennyire is meglepő lehet, de a Mission Impossible mozi egyetlen részét sem láttam, pedig nem épp mai darab. Máig. Máig nem láttam. 2 nap alatt pótoltam a film megnézésebéli hiányosságaimat. Elsőnek csak az első rész került terítékre és meglehetősen kellemeset csalódtam. A kémes sztorik alapból bejönnek, de le szögezem előre, hogy ebben a műfajban számomra az etalon a “Bourne-trilógia” és az is marad. Bocsi minden James Bond rajongótól, de nálam ők nem elég érdekesek, bármennyire is “fixáltak” a gyengébb nem irányában. Szóval itt is, mint szinte minden trilógiánál, az első rész üt a legnagyobbat. Jó a történet, jó a szereposztás, jók az akciójelenetek, nagyot dob a zene a látványon, szóval ott van a szeren. A második rész nem annyira jött be, de igazán nem tudom a miértjét megfogalmazni. A harmadik viszont a cselekmény szövevényességével újra “elkapta nálam a fonalat”.
Az első nálam 9/10.
A második 7/10.
A harmadik 9/10
A műfaj rajongónak, pedig nagyon ajánlott.
A kezembe akadt a mai Metropol (volt Metro újság). Lehet én vagyok csak kicsit elvarázsolva, de picit kikattantam azon, amit a címlapon írtak.
“Kevesebb fizetéssel is beérjük”
Hát ez még nem is lenne annyira zavaró, hiszen azt már megszokt(uk)am, hogy minden bőrt a bérből és fizetésből élőkről húznak le, de a java csak ezután jött.
” – Az állás keresők tavaly 170.400. Ft bért kértek, idén csak 156.800.-at.”
” – A magas munkanélküliség nyomta le az igényeket.”
Na ennek utána néztem, többek között a kíváncsiság okán is. Ha bruttó béreket említettek, akkor az nettóban számítva a következőképpen alakul:
- br. 170.400. Ft munkabér után nettó 119.743. Ft-ot vehetünk kézhez. (pontosabban nem, de ezt majd még megmagyarázom)
- br. 156.800. Ft munka bér esetén pedig 111.391. Ft-ot.
Azért több kifejezés is magyarázatra szorulna, de mint tudjuk a reklámokból is már: a tájékoztatás nem teljes körű.
Pl. Kit neveznek álláskeresőnek?
- A pályakezdőket? Szakmunkásokat? Érettségizetteket? Értelmiségieket? (mind-mind más kategória, bár a magasabb végzettség sok esetben nem jelent egyáltalán jobb hozzáértést)
- A munkanélküliekre? A frissen munkanélkülivé váltakra, vagy a tartósan munkanélküliekre?
- Esetleg azokra, akik éppen rendelkeznek állással, csak váltani szeretnének?
Az meg egy baromság, hogy a magas munkanélküliség nyomja le az igényeket. Nem az igények kisebbek és nem is lesznek azok, amíg az árak és a közüzemi díjak viszont évről évre csak emelkednek. A munkaadók használják ki ezen lehetőséget arra, hogy mind kevesebbet kelljen fizetni és lehetőleg minél több munkát követelhessen meg (persze a válság erre nagyon jó takarózási pont). Akinek meg nem tetszik az új “trend”, az nyugodtan mehet, amerre lát, mert ma már senki sem pótolhatatlan a “menő” vállalkozók szemében. Ez egy óriási különbség a hazai és a nyugati vállalkozói szféra humánpolitikájában. Itthon minél olcsóbb legyen és minél több munkát rá lehessen lőcsölni. Ezzel szemben a nyugati mentalitás az, hogy a képzett munkaerőt, aki otthonosan mozog már a cég belső felépítésében is, azt megtartsák és érdekelté tegyék a céghez való hűségben, mert tudják, hogy egy új alkalmazottnak mire mindenben kiismeri magát és ugyanazt a teljesítményt képes nyújtani, kell legalább 2-3 év, ami ugye nem kifizetődő.
Azon összegek, amelyeket az újság felsorol nem reálisak. Pontosabban nem hiszem, hogy átlagnak tekinthetők. Csak az APEH részéről szeretnék látni egy kimutatást, hogy ma az adófizető munkavállalók hány százaléka keres ennél kevesebbet, sőt lényegesen kevesebbet. A probléma pedig az, hogy nem csak az írott sajtó, hanem minap az egyik televízió híradójában is elhangoztak ilyen, sőt ennél még vadabb számok is az “Átlagkereset és azok különbségei megyénként” címszó alatt. Vadbaromságokkal traktálják a nézőket, ezzel is egyfajta “hangulatot” keltve az egyre szélesedő társadalmi szakadék miatt. Hogy mire alapozom ezt az állítást? Az emberi jóérzés és empátia alapjaira. Gondoljunk csak egy pillanatig bele abba, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki az a kijelentés, hogy “Budapesten az átlagfizetés bruttó 272.000. Ft” abból az emberből, aki rendelkezik 20 év munkaviszonnyal és a garantált szakmunkás minimálbérért kénytelen dolgozni, ami pillanatnyilag havi 73.500. Ft. Na számomra ez az ami a jó ízlés határait legalább annyira, ha nem jobban feszegeti, mint egy Balatonöszödi beszéd, vagy éppen bármelyik siker díjas történet a közelmúltból.(Megjegyzem ott sem azokat hurcoltam volna meg elsődlegesen, akik felvették a szerződésben rögzített összeget, hanem azokat, akik ellenjegyezték magát a szerződést a megbízó fél részéről.)
A hangulatfokozás persze ennyivel nem ér véget és még mindig csak a címlapnál tartunk.
“Álláshalmozó politikusok tízes toplistája”
” – Három párt parlament képviselői között is vannak, akik polgármesterek, sőt más állást is betöltenek.”
” – Kétmilliós díjazás is összejöhet”
A két cikk bevezetője egy és ugyanazon oldalon. “Hát gratulálok Emese”
Aztán az elsőnek említett cikket továbbolvastam a belső – 18. oldalon (megjegyzés: az álláshalmozó politikusok kiérdemelték a 2 oldalt. Vicces) – folytatásban.
” - A tavalyinál nyolc százalékkal kevesebb fizetést tartanak reálisnak.”
Annak azért örülnék, ha azt is lerészleteznék, hogy kik és ugyan miért is? Ja és ha már lúd akkor legyen kövér, az is érdekelne, hogy annak akik ezt kijelentette mennyi a fizetése és mennyit változott tavaly óta?
De ezek még mind csak aprócseprő tüskék. A lufit nálam a következő két kijelentés durrantotta ki.
“205 ezer 900 forint volt idén, az első négy hónapban a bruttó átlagkereset az alkalmazottak körében a KSH szerint.”
Hát…anyád! Az nettó 141.541. Ft. Hát speciel az én munkaadóm ezért a pénzért elvárná, hogy egy hónap felét a munkahelyen töltsem. Úgyhogy várom azon munkaadók jelentkezését, akik ezt a fizetést számomra biztosítani tudják, mint alkalmazott.
“Az álláskeresők hajlandók elmenni dolgozni 30%-kal kevesebb bérért annál, mint amennyit valójában kereshetnének.”
Ficza János, Workania
Hajlandóak? A kénytelenek nem jobb kifejezés lenne az országban uralkodó állapotokat figyelembe véve? Amikor követhetetlen fővállalkozó->alvállalkozó->alvállalkozó alvállalkozója-> alkalmazott viszonyok állnak fenn, akkor semmi csodálkozni való nincs azon, ha mire az alkalmazottak bérének kifizetésére kerülne, akkor addigra 1, nem kap fizetést az alkalmazott, arra való hivatkozással, hogy a fővállalkozó még nem fizetett. 2, Kap valami fizetésnek nevezett összeget, amely sok esetben még a minimálbért sem éri el. 3, Kap valamennyi pénzt, a szerződésében meghatározott összeg töredékét és ígéretet, hogy “majd” fizetnek, de csak azoknak, akik kivárják türelemmel és addig is ellátják a munkájukat, persze a semmiért.(Ilyenkor is az esetek nagy százalékában húzzák-halasztják a bér kifizetést, majd amikor már minden türelem elfogy, akkor az 1. pont lép életbe és megválnak egymástól, vagy épp a cég szűnik meg nyomtalanul.) Ezek még csak azon jéghegy csúcsai, amely miatt elsüllyedőben a magyar gazdaság. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egy ilyen hozzáállással bíró vállalkozói réteget próbálnak munkáltatói kedvezményekkel “felvirágoztatni” és versenyképessé tenni, az meg egy másik kérdés, hogy ezekből a kedvezményekből a dolgozok a fizetésükkor semmit nem látnak viszont.
Az a kérdés csak engem frusztrál, hogy a válságra hivatkozva kerülhet hátrányba az alkalmazott, akár a fizetése rovására is, de az engedmények esetén semmilyen esetben nem változik a bére pozitív irányba?
Legyenek akkor még kérdések, ha már egyszer belekezdtem.
Arra milyen magyarázat van, hogy egy vállalkozás/vállalkozó veszteséges, jó esetben nullszaldós éveken keresztül, akkor miből telik neki 20-50 milliós házra és a hozzátartozó 5-20 milliós “villantós” autóra? Az meg egy mellékvágánya ugyanennek a témának, hogy ez mellett miért van az, hogy az alkalmazottai nagy része be sincs jelentve, aki meg be van, az vagy fél állásban, vagy minimálbéren? Csak nekem van olyan érzetem, hogy ez tipikus mintapéldája a más vérén történő nyerészkedésnek, és akkor még ki is vonja magát az illető a közös teherviselés alól?
Annyira mindennapossá válnak, váltak ezek a dolgok, pártoktól, kormányoktól és politikától mentesen, hogy az emberek már nem is gondolkoznak el rajta, csak járják a kéretlen mókuskereküket, az ő érdeküket sem a válság, sem a fellendülés idején nem képviseli senki, hacsak nem ígéretek óceánnyi tömkelegével, mert azt mindig lehet, adómentes és nem kerül semmibe.
Hát kérdem én: Hol élek én??? Vagy Hol élnek ők???
